Emlékszel?
Balzsamos levegőjű május este volt. A hátunk mögött hagytuk a fényektől lüktető várost, távolról már csak a morajlása hallatszott. Lépcsőn mentünk a hegyre, csendben. Pár lámpa világította meg lépteinket, a kis köz gyomoktól repedezett betonját hatalmas korongú színpadi reflektorként kiemelve. A tücskök ciripelésébe csak egy bagoly huhogott bele, de amint felértünk az illatos bokrokkal körbevett villákhoz, elrepült. A félsötétben csak a lépteink hallatszottak; minden fekete és narancssárga volt.
-Nincs itt senki - mondtad halkan. Rád néztem, és kezemet nyújtottam. Szemeid elmosolyodtak, és tenyeredbe helyeztem magam. Jobb helye a bársonyos tenyerednél az ujjaimnak nem is lehettek volna.
Így vezettük egymást, nehogy eltévedjünk. Nem zavart ebben minket semmi - az sem, hogy az út csak fel és le vezetett. Együtt akartunk menni, egy irányba, egy lépéssel - ehhez egy szó nem kellett. Hallgattuk egymás szívének a hangját, meg a tücsökciripelést.
Később hangos kacagást hallottunk. Számoltuk a maradék másodperceket. Amint megjelentek, elengedtük egymást.
-Csak egy szerelmespár - mondtam, és te már nyújtottad is a kezed.
***
A teraszon, az asztalnál ülünk. Fent csillagok pislákoltak ránk örök türelemmel, s lent az autók fénye áradt, hangyasorban kirajzolva utcák szövevényes vonalát. Gyaloglástól megfáradtan pihentünk a székeken, s úri elégedettséggel figyeltük a nekünk játszó fények kontrasztját.
-'96-os Chateau Pedesclaux - mondtad, s mint egy pincér, állva töltöttél pár kortyot. A nedű lassan csordogált, poharam szélének öblös hangot adva, s szinte éreztem a műértői gondot, ahogy a textilbe csomagolva döntötted a palackot. Elégedetten dőltünk hátra, s finoman az üveget fogva koccintottunk egyet. Öblögettünk, szagoltunk. Kortyolgattunk belőle.
A lét nyelve sóhajtottál nagyot, s éreztük, ahogy ellazulnak inaink. Rám néztél, és azt mondtad: ez pillanat. A levegő, a táj, a bor és én. Egyikünk se kérdőjelezte meg zamatát a másodpercnek, megérintettelek. Ha valakinek a csókja méz és áfonya, akkor a tied bor és szeder, kedvesem.
***
Nincs semmi, amire ne a Hold fénye vetülne már. Minden tárgy megtelve, laposan pislog ránk - nocturne sejlik fel fülemben. Közel bújok hozzád, hogy már bordáid ölelnek, te hátulról karolsz engem tested melegével bélelve. Érzem elnyúló lélegzetvételed, szíved dobogását, s magába szippant; nem tudunk nem együtt lélegezni. Szemeinket becsukjuk, s velünk együtt szuszog a takaró - s talán alattunk a föld is.
Utolsó kommentek