Itt van, pedig senki se hívta

Imádom a toleranciát, de tényleg csak nem az elvakult magas fokát. A 'legyünk toleránsak minden agymenéssel szemben és fogadjuk el úgy ahogy van', plusz a 'ne próbáljunk meg megváltoztatni senkit, mert úgy sem lehet'... hát nem is tudom kell-e részleteznem mekkora egy életképtelen baromság.

Feltételezem az ilyen ultrapacifista emberekben fel sem merül, hogy ezen vonalon haladva még mindig a köveket pattintgatnánk egy barlang mélyén, vagy épp a földeket kapálnánk valami zsarnok hűbérúr földjén. Mert, hát toleránsak vagyunk az elnyomóinkkal és nem próbáljuk megváltoztatni a világnézetét embereknek, hogy nekünk jobb legyen.
Nem keresünk konfliktust, mert nem szeretünk se veszekedni, se vitázni, se megsérteni vagy bántani másokat. Csak az a baj, hogy konfliktusok nélkül nem mozdul se előre, se hátra ez a nyavalyás világ. Konstans stagnálás van, ha mindenki toleráns módon beletörődik mindenbe.
Mindezen érvek mellett legyek toleráns azzal szemben is, aki valaki bizonyos ép ésszel megmagyarázhatatlan okok miatt gyűlöl engem és szívesebben látna véresen feldarabolva, mint élve. Végülis igen. Csuda egy világ lenne, ha toleránsan hagynám, hogy ezt megtegyék velem, hiszen úgyse tudom megváltoztatni a másikat - akkor fogadjam el, hogy ilyen.

No ezzel nem azt mondom, hogy a tolerancia egy rossz dolog lenne. Önmagában egy valóban szép eszme és bizonyos keretek között kell is. De az elvakult tolerancia mindennel szemben épp olyan veszélyes és épp úgy visszaüt, mint az Intolerancia.
Fogadjuk el azt amit jónak vélünk, és próbáljunk változtatni a rosszon. Hiszen így halad előre a világ akár tetszik, akár nem. Előbb-utóbb úgyis minden rossz eljátssza a szerepét, hogy a jót még jobbá tegye.

Ahogy ez én szerintem szépen tudna működni, és lenne is értelme:
Fogadd el a másik világnézetét és tartsd tiszteletben. Ha ezt netán rossznak véled és megváltoztatnád akkor ugyanilyen tisztelettel próbáld meg - feltéve hogy szeretnéd, ha meghallgatnának. Mondd el a véleményed, próbáld meggyőzni a másikat, de lehetőleg ne tipord a sárba a nézeteit. Ha ügyes voltál előre mozdul valami és nem csak ácsorog.

Tök véletlen ötlött szemembe egy már amúgy is sokat látott mondat most jutúbon kommenteknél. Egy fiatal srác csinált egy covert a Frozen - Let it go számáról. Olyan hangja van, hogy keresztül fut rajtam a hideg ami elég ritka dolog. Na, de a főbb lényeg ugyebár az az apró kis kommentecske megbújva a többi között rejtőzködve.

"I wish I could sing like you." - "Bárcsak én is így tudnék énekelni."

Oké osztom a véleményét, mert tényleg... csak van egy hatalmas nagy - nem is igazán probléma, de most nevezzük annak - ezzel kapcsolatban. Pontosan az mikor az ember meglát valakit jól rajzolni, vagy hallja milyen hangokat csal ki egy hangszerből, esetleg valami észveszejtően finomat eszik. Most így hirtelen ezek ugrottak be, de ezernyi ilyen szituáció van, hogy megkívánjuk azt is amire a másik képes, és ezzel nincs is semmi baj.
A gond ott van, hogy valamiféle isteni veleszületett tehetséget képzelünk a hátterébe. Ami egészen érthető gondolatmenet, ha belegondolunk. Hiszen, ha egy olyan ember kezd el rajzolni, zenélni, főzni, énekelni aki életében ezt sosem tette az 100 és 1000 százalék, hogy nem fog olyanra sikeredni amit akar. Még a tizedik próbálkozásra sem.

Ezzel el is könyveljük magunkat tehetségtelennek és bénának és mi egyéb más hülye jelzővel illetjük magunkat.

Hogy ez mért is egy kifejezetten hülye hozzáállás

Nos, vegyünk egy grafikust példaként. Jól tud rajzolni nagyon is, na nem egy Da Vinci, de az átlag "nem rajzoló" embernél mindenképp jobban. Valaki meglátja a rajzait és "hűűű... kár, hogy én nem tudok rajzolni, pedig de jó lenne így...!"
Akkor vegyük végig, alapesetben ez az ember mért tud így rajzolni. Nem ceruzával a kezében jött a világra ő sem. Valószínűleg kiskorában úgy alakult az élete, hogy a rajzolás megtetszett neki, és utána az került előtérbe. Éveket - ismétlem! - éveket töltött el utána iskolákban rajzot tanulva, gyakorolva és tökéletesítve készségét és tudását.
Nem rajzolt már 5 évesen 3D-s modell rendszereket, és nem ismerte se a kockológiát, se mást. Szimplán éveken át kitartóan gyakorolt és gyakorlása eredménye lett az amitől a többi ember elámul.
Ez pedig igaz az összes fentebb felsorolt dologra, és a fel nem soroltakra is.

"Mindenkit megtudok tanítani rajzolni"

Ez volt egyik grafikus tanárom kijelentése, nem is egyszer. Minden ember tud rajzolni és egy bizonyos szintig mindenki megtud tanulni JÓL rajzolni. Vannak különböző technikák mindenre.
Oké!
Tuti nem lesz mindenkiből világhírű rajzművész, de egy bizonyos megfelelően jó szintig sikerülhet. Utána már kell egy kis affinitás, ezt elismerem.
Én is csak elkezdtem rajzolgatni, rajzolgattam, rajzolgattam, és folyamatosan fejlődtem. Ja és kb. 20 évesen kezdtem ebbe bele és elég jól állok belőle, szóval csak hajrá.

A tehetség sem minden

Persze mindig is fog akadni olyan ember akinek adott területen jobban rááll az agya és könnyebben veszi az akadályokat. Az elején.
Ahogy egyszer olvastam valahol. "A tehetség az első 15 évben óriási nagy előny. A következő 2-3 évben még mindig nagy előny, de már tanulással-gyakorlással behozható. Utána viszont már a tehetséges embernek is ugyanannyit kell tennie, mint a többinek."
Egyébiránt utálom ezt a szót. Mindenki egyformán tehetséges, csak ki-ki más területen. Tehetségtelen ember pedig nem létezik csak olyan akinek nem volt lehetősége rátalálni arra, amiben jó lenne.

Összegzés

Mindent összevetve a lényeg: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás.
Mindenki tud énekelni, főzni, zenélni, rajzolni ugyanúgy ahogy mindenki tud kommunikálni, lélegezni, sírni, nevetni és a többi. Ha úgy érzed, hogy "de jó lenne, ha én is tudnék"m akkor hajrá kezdj bele és ne add fel!

Róma sem egy nap alatt épült.

Mostanság egyre jobban idegesít és frusztrál ez a téma valószínűleg nem utoljára.

Szeretünk másnak látszani mint akik valójában vagyunk. Más arcunkat mutatni mindenki felé minden egyes szituációban. Alkalmazkodni mindig az erősebb akarathoz vagy személyiséghez ami a közelünkben van, hogy közbe elveszítsük önmagunkat. Nem merjük felvállalni se azt amit érzünk se azt amit gondolunk arról már nem is beszélve amit csinálunk.

Félünk, hogy megítélnek majd azért akik vagyunk és inkább álarcok mögé bújunk. Ha valaki azt mondja, hogy havonta 2-szer szexelni már bűn hajlamosak vagyunk arra következtetni, hogy az illető nem fogja tolerálni azt, ha Én meg hetente 2-szer teszem ugyan ezt. Kifog rekeszteni vagy csak megvetően fog rám nézni és ezt mi persze nem akarjuk.

Inkább hazugságokba bocsátkozunk álszent módon attól rettegve minden egyes nap, hogy csak nehogy megtudják a körülöttem lévők, hogy nem vagyok olyan amilyennek beállítom magam. Mert, ha megtudják akkor valószínűleg elhagynak majd és magamra maradok.

Most őszintén, nincs igazuk? Mégis ki akarna egy hazug emberrel bármiféle további kapcsolatot fenntartani. Aki annyival nem képes megtisztelni, hogy a valót állítsa magáról még, ha ez az én szememben kicsit rosszallást is vált ki, mert ha utólag derül ki valami annál nagyobb a baj belőle.

A másik fele ennek az undorító, nyálas jópofizás és a gyáva, gyerekes kibúvók minden alól. Átlátszóbbnál átlátszóbb kis történetek és kifogások mikor már úgyis minden mindegy és csak még mélyebbre lököd magad vele. Mikor még annyi gerinced sincs, hogy legalább a legvégén felállj és azt mond, hogy hülye voltál és igen ez és ez van valójában. Persze ezt már rögtön az elejétől kéne így játszani, tiszta nyílt lapokkal.

Kifejezetten dühíteni tudnak egyesek alattomos kis játékai másokkal vagy akár velem. Viszont a tökéletes embert sem fogom itt játszani. Megvoltak régen nekem is a saját kis piszkos hazugságaim még néha most is becsúszik egy-egy, de meglehetősen ritkán. Nem űzök belőle sportot, hogy átvágjam mások fejét és éljem az életem mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga hiszen mindenki ezt csinálja.

Sose fog változni se ez se más, ha nem kezdünk el végre megpróbálni igazat mondani. Nem fog senki sem belehalni, ha a képébe vágják az igazságot. Nekem legalábbis lassan már perverziómmá válik, hogy "Gyere! Vágd a képembe mi a szitu!". Sokkalta jobb így élni mint a hazugságok és játszmák hálójában. Előbb vagy utóbb ugyanis a fejünkre szakad az egész és nem mászunk ki alóla soha.

Egyik ismerősömmel megosztottam azt a végtelen megbotránkoztató véleményemet, miszerint nem szeretek aludni.  Ő erre ezt reagálta - igaza van-e? Azontúl ami társadalmilag nem elfogadott, az tényleg betegség?

Bársonyos arca kipirult, szemei kidülledtek, mereven figyelt mint egy bulldog az érkező idegent. Kínos csend.

-És voltál pszichológusnál?
-Voltam korábban, de nem érdekelte, nem foglalkozott vele.

Továbbra is csend.

-Te beteg vagy.

Mély levegőt vettem. Próbáltam kétségbeesni, de nem sikerült.

Tévedés ne essék: jól alszom, egészséges és szokásos mennyiségben és rendszerességgel, de épp ez a bajom vele: rengeteg időt vesz el a napomból, legalább 8 órát amit személy szerint sokkal szívesebben töltenék másképp, mint egy döglött hering eszméletlenül az ágyban. Nem vitatom az alvás fontosságát, hogy elemi létszükséglete mindenkinek ahogy nekem is, de szükséges rosszként tekintek rá. Volt amikor az evéstől sajnáltam az időt - de arról már leszoktam :)

Hogy társadalmi szempontból normális-e az álláspontom nem vitatom: nem az. Az átlagember szabja meg a normákat, és bizony ez a véleményem eltér attól. A többség szeret aludni. Azonban ha valaki nem követi a normákat (akarva-akaratlanul) nem jelenti azt hogy beteg is. Elvégre éjjel aludni egy általános norma - akkor a nappali alvás betegség lenne?

Egyébként beteg akkor lennék, ha akaratom és igényem ellenére nem tudnék annyit és olyan minőségben aludni, amennyit a szervezetem igényel - és emiatt rosszul érezném magam. Az hogy hogyan vélekedek az alvásról az megint csak nem betegség, hanem álláspont, ami a szubjektív világképem és az ideáim alapján fogalmazódik meg. Arról már lehetne vitatkozni hogy az pszichológiai betegség-e ahogy vélekedem a világról és milyen ideákat kergetek... például egy olyan világ ahol nem kéne aludnom... nem lenne erőszak, gyilkosság, gonoszság... szeretet és béke honolna... nem lennének éhező gyerekek... ezek másban is meglévő nem extrém vágyak amik az enyémhez hasonlóan távol állnak a realitástól, mégis az alvás hiányára való vágyam talán ritkasága miatt(?) úgy tűnik extrém esetnek minősül a magyar társadalomban.

Akárhogy nézem, forgatgatom a szót mint egy furcsa idegen tárgyat amivel mintha most találkoznék először életemben, nem tudok másra jutni. Pedig egyszerűbb lenne nekem, végre átháríthatnám magamról a felelősséget valami rajtam kívül álló dologra. De nem.

Viszont az a társadalom beteg, ami az ilyen apró eltéréseket sem képes tudomásul venni és tolerálni, és mindenkit ki akar centizni ugyanolyanra - még a véleményét is. Figyelem, nem azt jelentettem ki, hogy az alvás mindenkinek haszontalan, tehát még csak nem is szamárságot mondtam. Kénytelen vagyok tudomásul venni hogy hasznos és természetes dolog az alvás, mint ahogy néha beborul az ég és esik az eső, vagy hogy váltakoznak az évszakok... ezért többet nem jelentettem ki minthogy ehhez a tényhez hogyan viszonyulok. Viszont azt hogy ezt ne fejthetném ki úgy, hogy valaki ne keressen erre a véleményemre egyből diagnózist és gyógyszert...

Szegény ismerősöm most mit gondolhat rólam. Remélem nem kapja el ezt a szörnyű gondolatbetegséget.