Játékra invitálom kedves Olvasóimat, a szabály végtelen egyszerű: próbáld meg csak beszívni a levegőt, kifújni nem lehet. Az nem ér ha egyszerre beszívsz mindent, és visszatartod; a lényeg az, hogy csak folyamatosan befelé szívd. Az nyer, akinek a leghosszabb ideig megy. Mindenki mindent éééért? Nincs kérdéééés? Akkor figyelem! Kezdünk! Egy, két, hááááá, ééééés...: SZÍÍÍVD! Szívd! Ne fújd ki! Szívd! Csinálod? Ne csalj!!! Szívd!
Komolyan mondom hogy csináld. Elvileg most már legalább 10 másodperce csak a levegőt kéne venned... 11... 12... 13... ne add fel! Kifújtad? Nem szabad!
Fáj a tüdőd? Nem megy? Nincs több hely? Ne tiltakozz, hiszen levegőt venni jó dolog, nem? Annyian fulladtak már meg, te meg most itt panaszkodsz a levegővételre...? Akkor most mit tiltakozol? Hiszen jó neked, nem, hisz tuti nem fulladsz meg! Vagy talán valami ellenvetésed van a levegővétel ellen? Vagy csak simán a levegő zavar? Ne pofázz itt nekem.. vagy tudod mit, akkor egyáltalán, soha ne is vegyél levegőt... hálátlan rohadék.
Béna vagy.
Pedig de, megy ez a végtelenségig, hidd el nekem. Az ember mindent kibír amit csak akar, sőt, rosszabbat is, csak hinni kell. Én fél lábon állva is kibírtam volna 10 évet csak levegővétellel. Tudom, neked nem megy, mert te béna vagy, pedig mindent csak akarni kell! Még bírd ki!
Áh, nem fog ez menni... gyenge vagy... nem akartad eléggé.
Kifúúúúúj.
Na, most képzeld el, hogy egész életedben csak befelé kell szívnod a levegőt. Minden nap és minden másodpercben. Így kelsz, így fekszel. Nincs kilégzés. Soha. Neked legalábbis.
Sokan élünk így. Igen, a levegőt csak befelé szívva. És a szavakat is. Csak néha észre se vesszük, hogy már nem is fújjuk ki őket, pedig ki kell.
Azt se vesszük már észre, hogy már más bűzös leheletét szívjuk - mert már szinte abból élünk, annyira azon vagyunk, hogy csak befelé szívjunk mások szavait. Azok, akik szinte csak kifújnak - azt a keveset is ami bennük van - már a képüket nyomják az arcunkba, elvileg azért hogy minél többet kaphassunk, miközben titokban élvezik, hogy ki vagyunk nekik szolgáltatva. Rohadó és kéjsóvár tekintetükön látod, már azzal kacérkodnak hogy a szádra vessék magukat - te meg talán el is hiszed, hogy csak azért, hogy mesterségesen lélegeztessenek. Miközben erről szó sincs.
Aztán egyszer csak megtelik a tüdő. Nincs tovább. Már szívni se tudsz. Ennyid van. A szervezeted felmond, beindul automata a reflex, és kifújsz. Kimondod. Csillagokat látsz. Megtetted, pedig nem is akartad. Csalódsz is, mert azt mondták ez a végtelenségig megy, neked meg nem sikerült.
Még csak gagyogsz
Aztán amikor az a sok szó, és a beszívott levegő egy kifújással távozik, csodálkozol mindenki mással együtt. Megszűnik a sötét varázslat, és üres lesz minden, ami körülölelt. Csodálkozol, mert furcsa neked az egész. A hangod elbicsaklik, hallod kívülről, olyan esetlen az egész. Valahogy másként jön ki a szó, ahogy a fejedben megszólalt - és ez természetes, hiszen esélyed se volt annak a szónak a kiejtésének a gyakorlására. Még nem úgy indult el, még nem az a hanglejtés, még nem az az indulat... nem az az egyszerűség. De ki lett mondva. És már nem is annyira súlyos az egész.
Nem érted, miért hallgattál. Bizsergető furcsa érzés járja át a tested, hogy kisebb lett a súly, már szinte hiányolod, hogy nem érzed a kilókat a válladon. Pehelysúlyú vagy, és ez szokatlan számodra, nem is tudsz vele mit kezdeni. Nem így éltél sokáig.
És egyre gyakrabban fújsz kifelé. És többet. Néha már ordítasz is, mert úgy érzed, hogy azt a sok hangot, azt a sok mindent ami az évek során felhalmozódott jobb lenne egyben kiadni. Toporzékolsz, be akarod hozni. És nem érted, nem érzed, fel nem tudod fogni, hogy ez lett volna eddig is az élet. Mint egy kétségbeesett kisgyerek üvöltesz, mert érzed, az az idő már elveszett - és másnak igazságtalan módon több volt. Mert tudta, hogy ez az egész egy becsapás. Valahol még élvezed is, hogy minél többet fújhatsz ki magadból a szavak varázsa által.
Végül rájössz, van még időd, és lenyugodsz. Eltemeted a kínos csend pillanatait. A környezeted meg nem érti: ha eddig tudtál úgy élni, hogy nem szólaltál meg, akkor most miért nem tudtad ugyanúgy folytatni?
Hát mert ahogy a tüdőnk, úgy az idegrendszerünk is véges. Van akinek kisebb, van akinek nagyobb - van akinek gyengébb, van akinek kötél - de van, és véges.
És ahogy tüdőből is, idegrendszeredből is csak egy van. Ráadásul utóbbi műtéti úton nem is tudod pótolni.
Szóval ne higgy azoknak, akik azt mondják, tovább bírod - és neked bírnod kell, miközben ők nyugodtan kibeszélhetik magukat. Nem bírod. És ordíts, ha kell. Mert ki is kell fújni, nem csak belélegezni.
Levegőt! Most már kifelé is...
Köszönet a csakazolvassa írójának, Gerle Évának, és a blog közösségének, hogy ma ki is fújhattam.
Utolsó kommentek