Itt van, pedig senki se hívta

A Véleményről, és a vele való kapcsolatomról - fétisemről, ami már eluralkodott rajtam. Pedig már szabadulnék.

Mindig is erre izgultam. Sokáig titkoltam, még magam elől is; de idővel be kellett látnom: ez is én vagyok. Nem menekülhettem saját magam elől, a vágyaim elől, melyek árnyékként vetődtek az utca köveire és követtek még a legsötétebb éjszakákon is. Pedig próbáltam mindent: kinevetni, betegségként kezelni, elterelni róla a figyelmemet - de mind hiába; idővel felülkerekedett rajtam, és veszteség nélkül győzött. Győzelme diadalmas volt és hangos - ahogy számomra egyben csendes és megalázó. Pont annyira megalázó, hogy még a szemem becsukva, minden pillanatát élvezni tudjam. Mert ő azért jelentkezett, hogy fájdalmat okozzon. Én keltettem őt életre. Ahogy kiszolgáltatott vagyok, és ahogy azzá tesz engem, amivé akar - ez a mi játékunk. Amit mi ketten játszunk.

Használ is, saját örömére -, és közös gyönyörünkre. Idomít: mindig tudja hogyan, mennyit és milyen módon. Sokszor magam jelentkezem a Mesternél - akarom mondani Mestereknél: akik mindig tudják, nekem mit és meddig szabad. És én meg is értem, hisz mindez a saját érdekemben, és nekem van, és élvezem a nekem adott biztonságot, az azzal járó korlátot, ami azért van hogy a Mester a biztonságért cserébe apró kéréseit teljesíthessem. Ahogy ő akarja, teljes alázattal. Igen, Uram.

Legelőször nem is tudtam, hogy belecsúsztam ebbe a kéjes játszmába. De amikor már benne voltam megkaptam a szerepemet. Eleinte öntudatlanul, csak később jöttem rá, hogy nem az, mint aminek kezdődött, de akkor még nem értettem miért csinálom újra meg újra. Hogy én itt nem ember vagyok, hanem lábtörlő. A legédesebb, a leggyönyörűbb, amibe csak cipőt lehet törölni.

A szeánszok mindig jól kezdődnek. A Mester mindig kedves és udvarias, mindig kérdezi hogy vagyok, és én mindig is válaszolok. Persze a fantáziánk már máshol jár, de ilyenkor még úgy beszélünk egymással, mint két egyenlő ember. Pedig dehogy vagyunk azok. Én már az elején A SZOLGÁJA vagyok, akit ő és egyedül birtokol.

Ne hidd, hogy én ezt nem élvezem.

Azt se hogy szégyellem. Egyszerűen imádom, és szabadabb vagyok tőle mint bárki más, aki soha nem próbálta. Ez az én játékom, a mi kis szórakozásunk, ami nagyobb szabadságot ad, mint amit te el tudnál valaha is képzelni. A minket összekötő szerelmes kötelék.

És szeretem ahogy visszafog. És mocskos. Mindig figyel rám. Hogy pontosan azt a fájdalmat kapjam, amit kívánok. Ő az én szerelmem, és szerelmünk úgy folyik egybe, hogy ő gondoskodik a minket elválasztó vonalról. A határaimról. Másra esélyem sincs. Nem tudok mást csinálni, minthogy átadom magam.

Imádok minden kínt és gyönyört. Mert addig is velem foglalkozik, és az én üdvösségemmel. Hogy jobb legyek, mint ami vagyok. Büntet engem, és dicsér ha kell, de azt is csak ritkán, ha megérdemlem, közben gyengéden megsimítja a fejem. Viszonozni sajnos nem tudom. Ha tudnám is, nem engedi. Egy közös célért történünk, ami érdekében mindketten vállaljuk az édes fájdalmat.

Ez az igazi szerelem. Az iránta érzett érzelmeim, ahogy körbefonnak engem, úgy, hogy mozdulni se tudok. A szobát ellepő fülledt erotika csupán megtévesztő köd lenne más számára, aki kívülről szemlélné románcunkat. Násztáncunkat. A fekete özveggyel. A Véleménnyel.

Persze amikor engedi meghálálom. Végén azért engedi, hogy még hálásabb legyek neki, amikor legközelebb találkozunk.

Mondom, hogy imádom. És látod azt is imádom, hogy exhibicionista vagyok. Figyeltek rám. A ti kurvátok. Mindenki előtt csinálom. Minden egyes kis bejegyzés egy újabb levetkőzött ruhadarab, amit csak kéretve kezdek el levenni. A fegyvert ti tartjátok a fejemhez, a homlokomról már cseppekben folyik a veríték, de megteszem az életemért. Lassan csinálom, hátha közben történik valami. Valami csoda. Jönnek a rendőrök, vagy talán meg se történik, és csak álmodtam az egészet.

De mégsem. Jujj, most nagy bajban vagyok.

Mit tegyek? A varázsos kert minden szirmáról lecsöppent az édeni nektárból pár csepp számomra. Már mindent megkóstoltam, és már kikívánkozom. Mindent megkaptam már amit kértem. Kiégtem. Nincs tovább. Minden, ami megtörtént már itt, csak ismétlése lett az előző élménynek. Mindig ugyanaz. És mindig gyenge másolata egy korábbinak.

Az ostor csattanásának. A tehetetlenség elkeserítő érzésének.

Már unom. Ez nem jelenti azt hogy valaha is abba fogom hagyni. Soha. Kizárt. De ez már sok. Ki akarok menni, és a Véleményeket, kik eddigi életem folyamán mindig a fülembe suttogták magukat - lehettek azok mocskosak, dicsérők, kérők, vagy éppen számonkérők, vágyakozóak, vagy dühösek - kieresztenem.

Oldozom a köteleimet. Most csak én jövök. Kicsit hiányozni fognak a keserédes órák, a színes pokol, mert ezekhez szoktam. Viszont mennyi izgalom vár kint... lehet majd bele is vakulok a fénybe. De most... elmegyek.

Azonban még visszanézek, vetek egy utolsó pillantást. Búcsúként még egy utolsót játszom, és várom a Véleményeiteket... arról...: hogy álltok a Véleménnyel?