- fogalmazta meg velem szemben ezt a sommás véleményt egy összetartó társaságot képviselő ismerősöm. Mikor megkértem rá, hogy fejtse már ugyan ki pontosan mégis mire gondolnak ők közösen, mit csinálok rosszul, esetleg min kéne javítanom a viselkedésemet illetően, csak hebegés-habogás volt a válasz; pedig elmondása alapján elvileg volt rá több mint fél évük hogy kitalálják, mégis mi zavarja őket bennem. Mivel ők nem tudják megfogalmazni, hát elmondom én nektek mi a bajuk velem.
Vizsgáljuk meg a kijelentést szemantikailag
Először is figyeljük meg: nem azt mondták hogy bunkó vagyok vagy udvariatlan, netalántán illetlen - rá is kérdeztem direkt, és őszinte fejcsóválás volt a válasz. Mondanom se kell, hogy ez a felvetésem abszolút nem a kijelentés mivoltából fakadt, mert még csak logikailag se következik belőle: a nem elég kedves embernek még csak jelentésében sem inverze a bunkó. Mindenesetre gondoltam biztos ami biztos, kimondom én helyettük a jelzőt hogy levegyem a vállukról a kijelentés súlyát - de annyira egyértelműen elutasító volt a válasz nem csak szóban hanem testbeszédben is, hogy nyugodtan kijelenthetem: őszinték voltak.
Ez viszont azt jelenti hogy teljesítem az együttélés alapvető normáit, aminek már bőven elégnek kell lennie ahhoz hogy ne érhessen engem kritika - ugye élni és élni hagyni. Hagyjuk hogy ez nem valósult meg, de haladjunk tovább és vegyük észre azt is, hogy én ennél többet is teljesítettem. Hiszen a kijelentésük szerint én kedves vagyok - csak nem ELÉGGÉ. Tehát még egy pluszt is hozok, de valahogy az a plusz is kevés nekik.
Úton a kedvesség felé
Na de ha kedves vagyok, akkor hogy lehetek mégsem eléggé kedves? Azt hittem valaki vagy kedves, vagy nem. Meg amúgy is, milyen az eléggé kedves ember? Mi kell ahhoz, hogy teljesítsem az elég kedvesség kritériumait? Milyen az elég kedvesség? Hogyan válhatok elég kedvessé? Ki szól, hogy most már elég kedves vagyok, álljak le, nehogy túl kedves legyek?
Akárhogy csűröm-csavarom a szavakat, nyilvánvalóan abszurd az egész. Ugyan egyetértek azzal, hogy a megelőlegezendő alapvető tisztelet és kedvesség egy jó dolog, mely olajozza az emberi kapcsolatokat és kommunikációt, de nem szabad kötelező elemnek lennie - és itt most nem az ügyfélszolgálatos kötelező mosolyra gondolok, hanem az alapvető emberi kapcsolatokra, aminek a dinamikáját pont a két fél közötti érzelmek és azok megnyilvánulásai határozzák meg. Ez legritkább esetben szimmetrikus, ami csak termonukleáris háború kitörése esetén nem kölcsönösen előnyös a felek számára; viszont az is szomorú ha az egymás iránt érzett gondolatok és érzések, sőt azok megnyilvánulásai is aszimmetrikusak ahogy az szokott lenni - és most is ez áll fent, a korábbiakkal ellentétben azonban úgy tűnik most az én javamra.
Kicsit rólam: szimatot fogtam, és manipulációszagot érzek
Ugyanis korábban soha nem kaptam ezektől az emberektől negatív kritikát a kedvességemmel kapcsolatban - mert egyáltalán semmilyen visszajelzést nem kaptam: ennyire természetes volt számukra hogy keresem a társaságukat, a kegyeiket. Idővel gondolom ráunhattam arra hogy a kutyát sem érdekli hogy velem bárki is kedves-e, pláne hogy marginálisan is éreztem kicsit magam a társaságban, így jogosan éreztem hogy akkor azt se fogják észrevenni ha már nem vagyok jelen. Bosszúvágyam meg hiányérzetem utólag sem volt velük szemben, mert nekem ilyen elvárásaim nem voltak soha senkivel sem hogy tudatosan kedveskedjenek nekem, jófejek legyenek velem. Minek? Ha kedvelnek vagy szimpatikus vagyok úgyis kedvesek lesznek hozzám, attól meg hogy elvárok tőlük egy formalitást, az magától nem fog megtelni tartalommal és nem fognak se jobban tisztelni, sem pedig kedvelni miatta. Amúgy is meggyőződésemmé vált, hogy elsősorban nekem kell szeretnem magam, és nem az alapján kell saját magam megítélnem, hogy mások hogy bánnak velem. Ez elképesztő szabadságot ad nekem, és jól érzem magam a bőrömben.
Még egy kicsit róluk: nem jogos amit csinálnak, de együttérzek velük
Természetesen mivel az elvárásaikkal maguk sem voltak tisztában amikor azok ki voltak elégítve, ezért csak akkor kapcsoltak amikor már hiányérzetük támadt, mert hiányzott egy megszokott, de jól csapkodó nyelv. Már eleve ezért is jár a bünti, ez azonban a sértettségük legkisebb oka.
Valószínűleg leginkább azon vannak felháborodva, hogy ott is vagyok mellettük (nem minden ember válogathatja meg a környezetében mozgolódó társaságot), meg nem is. Van nekik egy szűk, kényelmes akol ahol tökéletesen érzik magukat egymás között, én meg erre egyszer csak fogom magam, és kivonulok - talán egy kis bartellezésre vissza-visszatérek, de köszönöm, nekem annyi elég, hiszen csak annyi ideig érzem azt hogy kölcsönösen hasznosak tudunk lenni egymás számára. Jelzem, nem égettem hidakat magam mögött, semmi nem történt az égadta világon, csak én kint jobban érzem magam. Ők gondolom érzékelik, hogy nem véletlenül hagytam el az akolt és az én egyéni döntésemet velük szemben megfogalmazott kritikának vélik felfedezni, ami abszolút nem szándékom. Az én kivonulásom nem üzenet volt, hanem saját sorskövetés - az ő gondolataik azonban az övék, arra nem vagyok hatással. Ettől függetlenül megértem őket hogy rossz lehet azt érezni hogy a magány is jobb társaság nekem náluk, ezért sajnálom őket.
Nyomot találtam: van ilyen
Sokan nem szokták megérteni hogy mit miért csinálok, pedig esküszöm én egy irtó egyszerű ember vagyok. Ennek ellenére nem egy illető fordul oda hozzám hetekig, vagy hónapokig tartó harag után (amit általában én sem szoktam érteni miért gerjed bennük), hogy szende hangon közölje velem: leesett neki a tantusz és megértette hogy én nem akartam senkinek sem semmi rosszat. Mindig meglepődöm rajta, mert tényleg nem a másokban való károkozásban lelem az örömömet: egészségesen önző alkat vagyok, és a saját boldogságomat keresem, ebben pedig nem jut idő és energia szándékosan mások fájdalmát előidézni.
Utolsó kommentek