Itt van, pedig senki se hívta

A napfény is feketén sütött, és sötét éjszakáinkon is a diszkógömbös nyolcvanas évek voltunk. Ugyan nem tudtam akkor se hogy anno mi volt a divat, de én is megvettem azt a fekete inget rózsaszín nyakkendővel, amit végül csak fehérrel hordtam: mindenki meg is veszett érte milyen extravagáns vagyok. Maga voltam a stílus - ahogy mindenki más akkoriban -, fejünkben lüktetett az elektro-pop minden rezgése, és azt hittük, sose lesz vége.

Szürke reggeleken fordultam egyet az ágyban, és sosem értettem hogy hogy lehet ilyenkor felkelni - és pláne minek. Köd úszott az ablak alatt, és az udvaron álló komor fenyőn is unottan hallgatták az álmos madarak az ablakon kiszűrődő bekapcsolt tévé sípolását. Már megint marimba - mintha nem lenne minden elég kedvetlen körülöttem. Már túl voltunk azon, hogy felverjem az áram nálad hogy mesélek a nekem feleslegesen udvarló bolond lányról, vagy hogy elkérjek egy könyvet csak azért hogy legyen ürügyem neked visszaadni. Mindennapi rutinok lettünk egymásnak, és egyre kevesebb szó cserélt gazdát a reggeliző asztalnál... hagyjuk. Az a február már elmúlt amikor elegánsan levetted fekete kabátod a füstös kis bárban, mellém ültél egy alacsonyabb karosszékbe, és bizseregtünk, beszélgettünk; éreztük, hogy összetartozunk.

Már megint bazdmegoltál egyet a kocsiban, sose fogom megérteni ezt minek, ettől nem lettél férfiasabb, pláne másfél óra fürdőszobai pipiskedés után; és a Rádió 1 még mindig nem unta meg Guettát, pedig már rég egy átlátszó Rubik kockában éreztem magam miatta. Katasztrófa hogy megszerettem miattad, de mindegy, ez már csak ilyen. Viszont már megint egy másik valóságba szálltam ki a kocsiból, és hirtelen megint nem ismertük egymást. Nem tudhattak rólam a munkahelyeden, én se tudtam rólad a munkahelyemen, ez van. Már megint egy esti program lettünk egymásnak, még MSN-en beszélünk (atyám, még volt MSN!), telefont nem szeretjük az apám miatt. Fekete, fekete minden, nincsenek színek. Úgy unom már ezt az egészet.

És ugyan lett volna ami nappal elterelhette volna a figyelmem vizsgaidőszakokban - mert már megfigyeltem hogy mennyire más szaga van a szociológia olvasóteremnek mint a sima bölcsészetnek; és nem győztem rácsodálkozni hogy úri családok egykori billiárdtermében alszanak álomtól babaarcúvá ernyedt, ám annál jobban kigyúrt karú egyetemista titánok egy omlós lapú könyv felett -, de mégse nagyon volt. Igaz, a bálteremben sem állt jobban a helyzet: ott is ringatózott pár mélyebb szuszogás, miközben az ottani ablaknyílásokon keresztüllopódzó huzat sok kellemetlen náthát okozott nekem, de legalább vittem magammal csokit ami vigasztalt, meg szép volt a hóesés is amit láttam.

Pár eltévedt percben, vagy amikor már kisültek az agysejtek felvillantak a kultúra erdejében Facebook nyitóképek a telefonokon, vagy könnyűzene ment kikapcsolódásként. Kikapcsolt perceimben Gaga olyan fekete-fehér volt kívülről-belülről, mint én. Sejtelmesen tekintett ki ruhája mögül, és ő már tudta, hogy ez egy szörny.

Szörny reggel, szörny este, szörny ami bennem van, és szörny van kívül. Szörny fekete. Szörny az egész. Becsapott a színek illúziója, ez tényleg sötétség. Tapogatózom, érzem, ez nem én vagyok. Megint más vagyok, és az istennek se tudok mégsem az lenni.

Nem vagyok fiatal, nem vagyok bohó. Koravén lettem, önfeledten tombolnék, de így nem lehet. Pedig a vérem hajt, valamire emlékeznem kell majd öregen is!?!? Mit fogok gondolni a halálos ágyamon? Hol vannak a történeteim, hol van az életem?

Hol vannak a bulik fényei, az alkoholmámoros éjek, a szétterülő konfettik, a harmatos hajnalok az éjszakai járatokon? Hol vannak a bohó futószerelmek, a bókok vagy a vad vadászatok? Hol vagyok én? Hogy vagyok én mellette? Ő talán valaki, de én abszolút senki. És most az is a dolgom, hogy az legyek - de magamnak legyek az.

Az a szörnyeteg.

Villódzó képernyőkön néztünk harisnyában hintázó náci katonatiszteket. Hiába Ace of Base, hiába ABBA. Két Angry Birds között mint egy kisfiú azért fel-fel tekintgettél a képernyőre, a törökülés olyan bájosan esetlenné tett. Perzsa szőnyeg lett a szoba, a rómaiak meg még a másik csatornán is a germánokat lövik halál precízen. Csak mintha én ott nem lettem volna. Untam, untam, untam. Végül meguntam.

Ne hívj, Alejandro. Mostmár azért, mert eddig se hívtál soha.

- fogalmazta meg velem szemben ezt a sommás véleményt egy összetartó társaságot képviselő ismerősöm. Mikor megkértem rá, hogy fejtse már ugyan ki pontosan mégis mire gondolnak ők közösen, mit csinálok rosszul, esetleg min kéne javítanom a viselkedésemet illetően, csak hebegés-habogás volt a válasz; pedig elmondása alapján elvileg volt rá több mint fél évük hogy kitalálják, mégis mi zavarja őket bennem. Mivel ők nem tudják megfogalmazni, hát elmondom én nektek mi a bajuk velem.

Vizsgáljuk meg a kijelentést szemantikailag

Először is figyeljük meg: nem azt mondták hogy bunkó vagyok vagy udvariatlan, netalántán illetlen - rá is kérdeztem direkt, és őszinte fejcsóválás volt a válasz. Mondanom se kell, hogy ez a felvetésem abszolút nem a kijelentés mivoltából fakadt, mert még csak logikailag se következik belőle: a nem elég kedves embernek még csak jelentésében sem inverze a bunkó. Mindenesetre gondoltam biztos ami biztos, kimondom én helyettük a jelzőt hogy levegyem a vállukról a kijelentés súlyát - de annyira egyértelműen elutasító volt a válasz nem csak szóban hanem testbeszédben is, hogy nyugodtan kijelenthetem: őszinték voltak.

Ez viszont azt jelenti hogy teljesítem az együttélés alapvető normáit, aminek már bőven elégnek kell lennie ahhoz hogy ne érhessen engem kritika - ugye élni és élni hagyni. Hagyjuk hogy ez nem valósult meg, de haladjunk tovább és vegyük észre azt is, hogy én ennél többet is teljesítettem. Hiszen a kijelentésük szerint én kedves vagyok - csak nem ELÉGGÉ. Tehát még egy pluszt is hozok, de valahogy az a plusz is kevés nekik.

Úton a kedvesség felé

Na de ha kedves vagyok, akkor hogy lehetek mégsem eléggé kedves? Azt hittem valaki vagy kedves, vagy nem. Meg amúgy is, milyen az eléggé kedves ember? Mi kell ahhoz, hogy teljesítsem az elég kedvesség kritériumait? Milyen az elég kedvesség? Hogyan válhatok elég kedvessé? Ki szól, hogy most már elég kedves vagyok, álljak le, nehogy túl kedves legyek?

Akárhogy csűröm-csavarom a szavakat, nyilvánvalóan abszurd az egész. Ugyan egyetértek azzal, hogy a megelőlegezendő alapvető tisztelet és kedvesség egy jó dolog, mely olajozza az emberi kapcsolatokat és kommunikációt, de nem szabad kötelező elemnek lennie - és itt most nem az ügyfélszolgálatos kötelező mosolyra gondolok, hanem az alapvető emberi kapcsolatokra, aminek a dinamikáját pont a két fél közötti érzelmek és azok megnyilvánulásai határozzák meg. Ez legritkább esetben szimmetrikus, ami csak termonukleáris háború kitörése esetén nem kölcsönösen előnyös a felek számára; viszont az is szomorú ha az egymás iránt érzett gondolatok és érzések, sőt azok megnyilvánulásai is aszimmetrikusak ahogy az szokott lenni - és most is ez áll fent, a korábbiakkal ellentétben azonban úgy tűnik most az én javamra.

Kicsit rólam: szimatot fogtam, és manipulációszagot érzek

Ugyanis korábban soha nem kaptam ezektől az emberektől negatív kritikát a kedvességemmel kapcsolatban - mert egyáltalán semmilyen visszajelzést nem kaptam: ennyire természetes volt számukra hogy keresem a társaságukat, a kegyeiket. Idővel gondolom ráunhattam arra hogy a kutyát sem érdekli hogy velem bárki is kedves-e, pláne hogy marginálisan is éreztem kicsit magam a társaságban, így jogosan éreztem hogy akkor azt se fogják észrevenni ha már nem vagyok jelen. Bosszúvágyam meg hiányérzetem utólag sem volt velük szemben, mert nekem ilyen elvárásaim nem voltak soha senkivel sem hogy tudatosan kedveskedjenek nekem, jófejek legyenek velem. Minek? Ha kedvelnek vagy szimpatikus vagyok úgyis kedvesek lesznek hozzám, attól meg hogy elvárok tőlük egy formalitást, az magától nem fog megtelni tartalommal és nem fognak se jobban tisztelni, sem pedig kedvelni miatta. Amúgy is meggyőződésemmé vált, hogy elsősorban nekem kell szeretnem magam, és nem az alapján kell saját magam megítélnem, hogy mások hogy bánnak velem. Ez elképesztő szabadságot ad nekem, és jól érzem magam a bőrömben.

Még egy kicsit róluk: nem jogos amit csinálnak, de együttérzek velük

Természetesen mivel az elvárásaikkal maguk sem voltak tisztában amikor azok ki voltak elégítve, ezért csak akkor kapcsoltak amikor már hiányérzetük támadt, mert hiányzott egy megszokott, de jól csapkodó nyelv. Már eleve ezért is jár a bünti, ez azonban a sértettségük legkisebb oka.

Valószínűleg leginkább azon vannak felháborodva, hogy ott is vagyok mellettük (nem minden ember válogathatja meg a környezetében mozgolódó társaságot), meg nem is. Van nekik egy szűk, kényelmes akol ahol tökéletesen érzik magukat egymás között, én meg erre egyszer csak fogom magam, és kivonulok - talán egy kis bartellezésre vissza-visszatérek, de köszönöm, nekem annyi elég, hiszen csak annyi ideig érzem azt hogy kölcsönösen hasznosak tudunk lenni egymás számára. Jelzem, nem égettem hidakat magam mögött, semmi nem történt az égadta világon, csak én kint jobban érzem magam. Ők gondolom érzékelik, hogy nem véletlenül hagytam el az akolt és az én egyéni döntésemet velük szemben megfogalmazott kritikának vélik felfedezni, ami abszolút nem szándékom. Az én kivonulásom nem üzenet volt, hanem saját sorskövetés - az ő gondolataik azonban az övék, arra nem vagyok hatással. Ettől függetlenül megértem őket hogy rossz lehet azt érezni hogy a magány is jobb társaság nekem náluk, ezért sajnálom őket.

Nyomot találtam: van ilyen

Sokan nem szokták megérteni hogy mit miért csinálok, pedig esküszöm én egy irtó egyszerű ember vagyok. Ennek ellenére nem egy illető fordul oda hozzám hetekig, vagy hónapokig tartó harag után (amit általában én sem szoktam érteni miért gerjed bennük), hogy szende hangon közölje velem: leesett neki a tantusz és megértette hogy én nem akartam senkinek sem semmi rosszat. Mindig meglepődöm rajta, mert tényleg nem a másokban való károkozásban lelem az örömömet: egészségesen önző alkat vagyok, és a saját boldogságomat keresem, ebben pedig nem jut idő és energia szándékosan mások fájdalmát előidézni.

Szép, kerek lezárása lesz az utóbbi napoknak ez a videó, miután a szivárvány szélső árnyalatain átevickélve nevettünk egy jót Lady Dömperrel, és alaposan sokkolódtunk a Huffington Postnak köszönhetően. A Meleg szemmel a Szimpozion Egyesület kellemes hangvételű videósorozata, mely próbálja feldolgozni az LMBT emberek életét körbevevő egyszerű problémákat, hétköznapi szituációkat. Vendégük Mészáros György, aki természetességével és közvetlenségével vélhetően sok ember szívébe lopja be magát - miközben röviden mesél kanyargós életútjáról, a kereszténységhez, melegaktivizmusához fűződő viszonyáról. A honlapját itt, személyes blogját pedig itt találhatjátok meg.

Imádom a toleranciát, de tényleg csak nem az elvakult magas fokát. A 'legyünk toleránsak minden agymenéssel szemben és fogadjuk el úgy ahogy van', plusz a 'ne próbáljunk meg megváltoztatni senkit, mert úgy sem lehet'... hát nem is tudom kell-e részleteznem mekkora egy életképtelen baromság.

Feltételezem az ilyen ultrapacifista emberekben fel sem merül, hogy ezen vonalon haladva még mindig a köveket pattintgatnánk egy barlang mélyén, vagy épp a földeket kapálnánk valami zsarnok hűbérúr földjén. Mert, hát toleránsak vagyunk az elnyomóinkkal és nem próbáljuk megváltoztatni a világnézetét embereknek, hogy nekünk jobb legyen.
Nem keresünk konfliktust, mert nem szeretünk se veszekedni, se vitázni, se megsérteni vagy bántani másokat. Csak az a baj, hogy konfliktusok nélkül nem mozdul se előre, se hátra ez a nyavalyás világ. Konstans stagnálás van, ha mindenki toleráns módon beletörődik mindenbe.
Mindezen érvek mellett legyek toleráns azzal szemben is, aki valaki bizonyos ép ésszel megmagyarázhatatlan okok miatt gyűlöl engem és szívesebben látna véresen feldarabolva, mint élve. Végülis igen. Csuda egy világ lenne, ha toleránsan hagynám, hogy ezt megtegyék velem, hiszen úgyse tudom megváltoztatni a másikat - akkor fogadjam el, hogy ilyen.

No ezzel nem azt mondom, hogy a tolerancia egy rossz dolog lenne. Önmagában egy valóban szép eszme és bizonyos keretek között kell is. De az elvakult tolerancia mindennel szemben épp olyan veszélyes és épp úgy visszaüt, mint az Intolerancia.
Fogadjuk el azt amit jónak vélünk, és próbáljunk változtatni a rosszon. Hiszen így halad előre a világ akár tetszik, akár nem. Előbb-utóbb úgyis minden rossz eljátssza a szerepét, hogy a jót még jobbá tegye.

Ahogy ez én szerintem szépen tudna működni, és lenne is értelme:
Fogadd el a másik világnézetét és tartsd tiszteletben. Ha ezt netán rossznak véled és megváltoztatnád akkor ugyanilyen tisztelettel próbáld meg - feltéve hogy szeretnéd, ha meghallgatnának. Mondd el a véleményed, próbáld meggyőzni a másikat, de lehetőleg ne tipord a sárba a nézeteit. Ha ügyes voltál előre mozdul valami és nem csak ácsorog.

Néha magunk is elképedünk azon, mik meg nem jelennek melegbarát sajtó néven. Értjük, hogy a legnagyobb jószándékkal írták ezt a cikket is, mint oly sok hasonló mást, de vajon mi lenne, ha nem a jó öreg sztereotípiákon rugózva próbálnánk maguk ellen a sztereotípiák és intolerancia ellen harcolni?

A Huffington Post szerzője maga is meleg, és mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, ő is dolgozik azon hogy másnap egy elfogadóbb világban ébredhessen. Mi sem vagyunk ezzel másképp, azonban ahogy korábban is felhívtuk rá a figyelmet, nemcsak a szándék fontos, hanem a megvalósítás is - ami itt bizony eléggé félrecsúszott. Közzéteszem a Humen magazin fordítását, melyet nem szégyelltem kommentárokkal ellátni. Ne haragudjatok, eléggé kiborultam ezért helyenként elég erős leszek.

Ezért kellene minden heteró srác mellé egy meleg barát

Sok meleg fiú baráti köre a következőkből áll: lányok és más meleg fiúk (Ez komoly? Nekem és Kaennek elfelejtettek erről szólni! Vagy azok a heteró barátaink nem is voltak... oh wait!). Pedig a világ java része szerencsére a jobb irányba halad, ma már a heteroszexuális férfiak is egyre nyitottabb gondolkodásúak, egyáltalán nem ódzkodnak a kimért kézfogáson túl például egy beszélgetésbe is belemerülni.

Egy amerikai meleg író hasonló tapasztalatokkal gazdagodhatott az utóbbi pár évben, hiszen összegyűjtötte a meleg-heteró férfibarátság – szerinte – 10 legfontosabb előnyét. Tehát, kedves lányok iránt érdeklődő férfi olvasónk, ha eddig nem ejtetted volna szerét, hát ezekért érdemes meleg barát után nézned. (De csak ezekért! Isten ments hogy azért és tök véletlen legyetek barátok, mert kedvelitek egymást! Na de lássuk miért is jó neked ha van egy saját buzid:)

1. Mivel meleg barátod rengeteg szingli barátnővel bír, így nem kevésnek be is tud mutatni. (Ez még nagyjából meg is állná a helyét, bár az üzenet itt is elég tárgyiasító: barátkozz buzikkal, hogy tudj csajozni. Kérdés: ezután el fogja hinni a csaj, hogy te heteró vagy? Ööööö...)

2. Meleg barátod egyben feleséged, vagy barátnőd barátjává is válhat – féltékenykedés nélkül. (1. Hacsak valóban el tudod hinni hogy az illető tényleg meleg és nem bi; 2. esetleg a feleség vagy barátnő hirtelen nem esik szerelembe, mert hát mégiscsak férfiról van szó - láttunk már példát arra hogy háziasszonyok önjelölt pszichiáterként próbálták pusztán Istenfélő szeretetből vagy merő unalomból megtéríteni új buzi haverjukat.)

3. Meleg barátod kitűnő hallgatóság, érzékeny, törődő és mivel melegsége miatt fiatal korában feltehetően sokat vívódott, vergődött, így a te fájdalmadat is könnyebben átérzi. Előtte akár még el is sírhatod magad. (Hát persze, mert minden meleg egy fiú testbe oltott sírógörcs - mindjárt adok is neked zsebkendőt.)

4. Meleg barátod segíthet frissíteni a ruhatáradat, változtatni az outfitedet, kidobni a régi göncöket és trendi, vonzó újakkal pótolni. (Igen, mi mindnyájan Lakatos Márkok vagyunk.)

5. Meleg barátod egyben kiváló edzőtársaddá is válhat. (Jeeee. Bár minek alkalmaznál erre házibuzit, ha ott vannak erre a teljes értékű hetero barátaid is?)

6. Meleg barátod mindig ott lesz, ha ölelésre vágysz. Az ölelés a nemzetközi meleg üdvözlés bevett formája. (Mint észrevehetted, a heterók soha nem szokták megölelni egymást...)

7. Alacsony az önbecsülésed, az önbizalmad? Ki vagy éhezve a dicséretre? Meleg barátod örömmel hozza vissza a magadba vetett hitedet, lelki támaszként áll majd melletted egy nehéz szakítás után is. (Igen, lelki szemetesládának jók vagyunk, és főleg a nárcisztikusabb fogja majd veled elhitetni hogy te szép vagy...)

8. Meleg barátod valószínűleg imád beszélni, méghozzá mindenről, így nyugodtan kibeszélheted vele a csajokat és a szexet is. (Hiszen nincsenek hallgatag melegek. Viszont ha egy dumással sodor össze az élet, légyszi ne csodálkozz rajta, ha utána esetleg visszahallod ugyanazt valahonnan, esetleg egy picit még ki is színezve! Egyébként mindnyájan, egytől egyig kibaszott kíváncsiak vagyunk az összes heteró sosem látott-hallott magánéletére.)

9. Ha nincs hova menned a szimpatikus lánnyal, meleg barátod szívesen kölcsön adja egy pásztorórára a lakását. A jóban is támogassuk egymást! (WTF???? Komolyan erre vagyunk csak jók, hogy a haver numeráját legyen hol lebonyolítani????!!! A FEJEMET FOGOM, EZT EGYSZERŰEN NEM HISZEM ELLLL!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!! A MI NUMERÁINKKAL MI LESZ? MELYIK HETERÓ HAVEROM FOGJA NEKEM KÖLCSÖNADNI A LAKÁSÁT??? NA NE MÁÁÁÁR...)

10. Végül és legfőképpen meleg barátod hűséges, elkötelezett, igaz barátod lesz majd, hiszen számos meleg számára a barátaik az egyetlen családjuk.

VÉGE.

Hogy miért botrány ez a cikk?

1. Sztereotípiákat használ, általánosít: a szokásos "érzékeny lelkű, empatikus, kivetett divatőrült az összes meleg" közhelyt veszi elő ami, nem mindenkire igaz;
2. Tárgyiasít: 10 pontot sorol fel, amiért NEKED jó, hogy van egy meleg barátod. Kölcsönösség nuku, bár a végén megjegyzi, hogy még milyen jófej is vagy vele, mert nélküled nem lenne családja.
3. Van pár pont (sőt a lista legtöbb pontja ilyen), amit a legjobb heteró barátoddal is meg tudsz tenni: ő is meg tud hallgatni és vigasztalni ha baj van (3. pont), edzeni is tudsz vele (5. pont), meg tud ölelni (6. pont, és ÚRISTEN!), elhiteti veled hogy szép vagy (7. pont), csajokról és szexről is tudsz vele beszélni (8. pont), a kéglijét ha nagyon jóban vagytok kölcsönadja(?) (9. pont, és még mindig nem tértem magamhoz...), és hűséges barát is lehet (10. pont).
4. Nem azt mondja, hogy a barátaidat ne a szexualitásuk alapján válaszd/ítéld meg, hanem pont fordítva: a szexualitásuk(ból esetleg felmerülő haszon) miatt is barátkozz más szexuális orientációjú emberekkel. Ezzel az üzenettel adott is egy gyomrost fél évszázad toleranciamozgalmának.

KOMOLYAN AZT HITTEM: LETESZEM A LANTOT

Ez a blog nem azért jött létre, hogy itt baromságokat olvassatok. Könnyű ezeknek a cikkeknek felülni, sok meleg és melegbarát örül is neki ha végre nem csak szidalmazásokat olvas a neten, ezért lájkol, tapsol, hozzászól - de a hazugságokból, az ostoba általánosításokból, az egyoldalú szemléletből ez a blog nem kér, akármilyen pozitív hangvételű is. Félreértés ne essék: örülünk ha nem csupán negatív színben mutatják be a melegeket, amennyiben az azokkal kapcsolatos állítások igazak; továbbá annak is örülünk ha jófejnek tartotok minket - de az legyen mi miattunk, ne a szexuális orientációnk miatt.

A Huffington Postnak meg köszönjük a  segítő szándékot, és magasabb szakmai színvonalat kívánunk a az elkövetkezendő években.

Tündöklő csillag a meleg éjszakai élet egén. Könnyed humorával sokakat levesz a lábáról, és aranyozza be estéjüket - nélküle nincs igazán csillogó show. Hogy ki is igazából, vagy miről is szól a munkája, arról beszéljen inkább ő - úgyis jobban ért hozzá. Hölgyeim és Uraim, a színpadon Lady Dömper!

Ápdét: közben az általunk is hirdetett 7 napos kihívás tapasztalatait Kristóf ismertette. Még egyszer köszönjük mindenkinek, aki terjesztette, részt vett benne!

Akiknek semmiről nem lehet mesélni, legyen az film, vagy könyv. De tényleg semmiről.

Képzeld el, hogy találkozol egy űrlénnyel, aki még soha életében nem látta a Mona Lisát. Megvan? Na, izgatottan tart az űrjárgánnyal Franciaország felé, amikor elmondod neki, hogy érdemes a Louvre-ba is betérnie, mert ott van a világ egyik leghíresebb festménye, ami tényleg kihagyhatatlan. Neki baromira nincs kedve hozzá, mert ő az Eiffel-torony miatt indult el és utána épp a Sacre Coeur-be térne be, ezért nincs rá ideje - de győzködöd róla, aztán addig erőlködsz míg a végén egykedvűen megkérdezi, hogy mégis miért lenne érdemes azt megnéznie. Elkezded részletezni a dolgokat, hogy hát a képen van egy személy, aki... - és erre leállít, hogy nehogy elmondd neki előre mi van rajta, mert az elrontaná a mű élvezetét, nem hatna rá a meglepetés varázsával. Mindegy hogy férfi vagy nő, mosolyog vagy nem mosolyog. Te csak derülsz magadban rajta, hogy ez hülye. Ugye? Ugyanis semmit nem vesztett volna azzal, ha tőlem megtudja, hogy egy mosolygó(?) nő van rajta.

Ugyanígy vagyok a modoros "spoiler!"-t kiáltókkal, ha szóba kerül egy film, netalántán könyv cselekménye - ugyanis az igazi műélvezetet nem maga a cselekmény adja (ahogy egy képnél sem mindig az, hogy mit ábrázol), hanem az alkotás, megvalósítás HOGYANja, ami már önmagában önálló üzenetértékkel bír. Ha mélyebb rétegekbe ásunk, eljutunk odáig, hogy az előbbi fejtegetés inkább pont fordítva áll meg: az üzenet szempontjából a film/könyv cselekménye csak egy eszköz a sok közül, mely elvezet az alkotó szándékáig, mondanivalójának átadásáig (már ha van ilyen, és nem feltétlen csak a zsíros bevétel érdekli). Nem tudom elképzelni, hogy a korlátolt spoiler miatt sipákolók miért nem jutottak el idáig, hiszen magától értetődő még ez a kérdés is: ha van kedvenc filmem/könyvem, akkor miért nézem/olvasom el újra meg újra? Gondolom sokadik befogadásra sem felejtik el a történetet, hogy mindig meglepődjenek a cselekmények fordulatain... amúgy meg állítólag az emberek jobban élvezik a műveket, ha ismerik a végkifejletet. Úgyhogy ezt a képet most ide kirakom nektek, még jót is teszek veletek. A focimeccseket hagyjuk, maradjunk annyiban hogy Magyarország-Anglia 7-1.

Persze azoknak, akik szépirodalommal csak a "Kötelezők röviden" c. sorozatnak köszönhetően találkoztak először és utoljára, hiába magyarázok bármit is műélvezetről, még hollywoodi filmek szintjén is. Nem ezeket az embereket és igényeiknek kiszolgálóit vádolom az irodalmi kivonatok megjelenése miatt, ugyanis ez csak egy tünetegyüttes része. A helyzet kialakulása a magyar oktatási rendszer csődjének piaci oldalról való nyílt bevallása. Ugyanis a kapkodó, művészettörténetileg inkoherens oktatási tanterv kiagyalóinak, és az azt kíméletlenül behajtó vasheréjű tanároknak a bűne az, hogy tárgyaikon keresztül nem az élet egy fonalát, ábrázolását, a mű megértését, filozófiai és esztétikai értékét próbálják átadni és legfőképpen arra való igényt kialakítani diákjaikban, hanem csak a konkrét tudásra, feladatkipipálásra jegyadásra hajtanak - és hát mi más lenne ez, mint maga cselekmény. Olvasónapló! Kérem, haladni kell az anyaggal. Persze a legegyszerűbb a 12 éves gyereket vádolni azzal, hogy lustaságánál fogva nem képes élvezni és haladni olyan kötelező olvasmányokkal, mint a Kőszívű ember fiai. Persze vannak jó tanárok is sokan, nem róluk beszélek.
Ezeket csak azért mondom, mert szerintem ide vezethető vissza az, hogy sokaknak fogalmuk sincs arról, milyen eszközökkel próbál egy mű hatást kelteni (legyen az zene, film, tánc, könyv, kép, szobor, stb.), és emiatt elhiszik, hogy amit ők látnak és tetszik nekik, az minden.

Persze az igazán nagy poénokat nem illik lelőni, belátom - ennek ellenére úgy érzem, a ló túlsó oldalára estünk.

Mit tudok tenni... semmit. Feleslegesen panaszkodni nem szeretek, úgyhogy inkább sodródom az árral, és kedves spoiler miatt sopánkodó, ám cselekményre annál jobban izguló  olvasóimnak megspórolok rengeteg időt azzal, hogy híres filmek 60 másodperces kivonatát teszem közzé. A történet benne van, nektek úgyis csak az adja az élményt, úgyhogy megnézni a teljes filmet utána nem ér. Elő a pattogatott kukoricával, elsötétíteni a függönyöket, és jó szórakozást!

Az ilyen megérdemli ami történt vele. Itt sír a szája ahelyett hogy örülne hogy ennyivel megúszta, életképtelen gyökér. A természet már rég kiszelektálta volna. Nem csoda hogy ilyen szar most minden; az a meglepő hogy még nem halt ki az emberiség az ilyenek miatt.

Bezzegrégen. Akkor okosak voltak az emberek. Az ősember is tudta, hogy szaporodnikell, különben felfal a mamut. Az ilyen genetikai hulladékok meg ott maradtak volna, nem kár értük: Spártában is tudták ezt, és hogy az ilyeneknek nem szabad életben maradniuk, mert csak a közösséget hátráltatják. Hagyni kéne hogy a természet végezze a dolgát. Nanáhogy átbaszták, mindenki tudja hogy az ilyet át kell baszni. De én tudtam, nem úgy mint ez a szerencsétlen, hát mennyivel jobb vagyok már, ezért pofázok.

Kiraktok egy erdőbe, megmaradok, nem kell nekem a mocskos civilizáció. Mert annak a műve ez, hogy ilyen hülyék vannak még életben és nem falta fel őket egy oroszlán. A hülye védőoltásoknak ami az ilyen gyökereket élni hagyja, meg az összes ilyen dolognak a hibája ez. De én ennél jobb vagyok, enélkül is megmaradok, olyan szívós vagyok mint állat és nem leszek beteg, nézd micsoda karizmom van. Meg nem ülök fel a háttérhatalom ármánykodásainak (ígérjem meg nektek, hogy ezt többször nem linkelem ki? - szerk). Fát vágok, ha nem, felmászok rá, nem szed le a párduc. Minden gombáról tudom, melyik mérgező, melyik nem, és seperc alatt felépítek magamnak egy bungalót a semmi közepén, ráadásul fűből is tudok magamnak teát készíteni ha megmar egy kígyó. Minek nekem fogtömés, internet. Tudok tüzet gyújtani.

Nem úgy mint azok a városi puhányok. Én vidéken nőttem fel, tudom mi az a munka. Ha nekem kisgyerekként megmondták hogy ássam el a kiscicát, hát akkor el kellett ásni, nem volt apelláta. A természetben nőttem fel és tudom hogy annak a törvényei szerint kell élni, nem igaz hogy ez nektek nem egyértelmű, pedig egyértelműek a jelek, látjátok hogy már itt is tornádók vannak. A nyugati civilizáció is mindjárt romba dől ha így folytatja, csak még nem látjátok azt amit én, úgy járunk majd mint a rómaiak, de akkor majd igazat adtok amikor már késő, most még nem hisztek nekem.

Én soha nem hibázom, átvágni se vágott át senki soha - én vagyok az evolúció csúcsa. Mindenről és mindenkiről tudok, minden szándékot átlátok, és aki nem, az magára vessen, olyan is, életképtelen. Nem azért élünk társadalomban, mert mindenki tudatlan valamilyen szempontból, és egymást segítsük, mekkora baromság már, ááááh nem hiszem el hogy ennek ti is felültetek és bekajáltátok. Versengünk az életért és élelemért nap mint nap, mint a természetben - nehogy azt hidd hogy különbség van, itt is a vadon törvényei uralkodnak, nézd meg, aki ezt nem ismeri fel az mind már az enyészeté. Magamnak rakom össze a számítógépet, de ez még nem minden - a processzort is én gyártom le hozzá. Simán vágom, hogy működik egy Eötvös-inga, és hogy mennyiért éri meg taxizni Kambodzsában - helyi fizetőeszközzel, persze. Ha kell energia atomot is hasítok magamnak, csakúgy simán, fejszével. Orvoshoz nem járok, kúrálom magam otthon, olvasni magamtól tanultam meg, ha nem így lett volna az írást én magam találtam volna fel.

Lehet nem értesz egyet, nem kell mindig egyetérteni, testvér. Én szóltam, bár jogod van hülyének is lenni, csak akkor számolj a következményekkel. Mert ha rajtam múlik, orvosod se lesz aki meggyógyítson ha netán arra kerül sor - aki hülye és nem segít magán, az majd úgyis megdöglik, annak rendje-módja szerint, ahogy a természet diktálja.

Na megyek tévézni, a doki azt javasolta sokat pihenjek. Szerencse hogy a TB állja a tüdőrák kezelését, különben nem tudom mi lenne velem. Próbálok leszokni a bagóról.

Sorra zártok be. És főleg azok, akik rendszeresen írtak, nem csak hirtelen felindulásból. Mi történt, gyerekek?

Én mindenesetre folytatom.

2000-ben még más szelek fújtak Amerikában. A stúdiók akkoriban nem áldozták három teljes mozifilm költségvetését sorozatok indítására, és az epizódvégi nagy igazmondások sem voltak egyelőre divatban. A téma teljesen tabu volt, emiatt a készítők az utolsó pillanatig rettegtek attól hogy a produkció bukásra lesz ítélve - azonban a széria végül a megrendelő Showtime húzónevévé vált. Nem is csoda, ugyanis a sorozat szabad szájú, provokatív és mocskos volt minden ízében, így senki nem tudott szó nélkül elmenni mellette: konzervatívok támadták az ifjúság védelmében és konformista melegek keltek ki ellene, mondván, negatív képet fest róluk a többségi társadalom szemében, és egyébként sem olyan életet élnek mint a sorozatban szereplők. Ugyanakkor kismamák milliói és elszigetelten élő vidékiek vesztek meg a főszereplőért annak ellenére, hogy az két füves cigi között cinikusan osztott ki mindenkit arról, hogy neki nincs szüksége a többség jóváhagyására ahhoz, hogy minden este más pasit kúrjon meg - ha csak éppen egyet.

Ez az egész csak azért jutott eszembe, mert szerintem ez után a sorozat után nem lehet már semmi újat mutatni. Az HBO ugyan próbálkozik vele, de szerintem halott ötlet a melegek társadalmi problémáit pont San Francisco-ban, az USA egyik legelfogadóbb városában bemutatni. Mindegy, hátha nincs igazam.

A sorozatötlet mindenesetre nem az amerikaiaké volt, eredeti nevén a Queer as folk a britek fejéből pattant ki, és két évadot élt meg összesen. A sorozat behalása után a tengerentúlon felkarolták az ötletet, és leforgatták a maguk verzióját Kanadában. 5 évad pörgött le belőle, én most erről mesélnék.

A QAF legnagyobb erénye nem abban van, hogy el akarta fogadtatni ugyanolyan emberekként a melegeket, mint a nagy többség. Nem hazudott, és nem is titkolt el semmit, mert nem beolvasztani akart, hanem a legharsányabb színeit kiemelni az LMBT közösségnek úgy, hogy azok tónusából egy csipetnyit nem vesz el. Ebbe beletartoznak a legvidámabb és legsötétebb részletek is melyekről nem átall beszélni: az olykor felszínes meleg szubkultúráról, vagy néhány meleg cinikus hozzáállásáról egymás egészsége iránt; a prostitúcióról, melyet istenfélő apukák vesznek igénybe munkahelyi ebédszünetben, vagy hogy milyen lelki gyötrelmeken megy keresztül egy nagyon elfogadó anyuka, amikor megtudja, hogy a fia éppen egy HIV-pozitív férfival randevúzik.

Szó van benne az AIDS-ről, a keménydrogokról és a másikkal szembeni bizalomhiányról; transzneműekről, a párkapcsolatok nehézségeiről, vagy éppen az egy éjszakás kalandokról; az intoleranciáról, gyerekvállalásról, politikusokról és go-go fiúkról, és nem utolsósorban: emberekről, akik talán maguk se tudják, épp mi történik velük és miért. Próbálnak boldogulni, megérteni, miért úgy viselkednek egymással, ahogy - kivéve egy embert: Brian Kinney-t, aki őszintén szarik az egészbe, és mégis mindig a dolgok jó végén köt ki.

Egy jó nagy adag spoiler - már ha bő lére eresztett a szereplőjellemzés az.

Azt azért tudnotok kell, hogy ha Brian tényleg létezne, ő szívből utálna engem. Nem szeret semmit, ami intézményesítené a melegek életét, így többek között a melegjogokért harcoló Meleg és Leszbikus Központot se, ahol hozzám hasonló stréberek pofáznak az elfogadásról meg egyéb más mesékről - ugyanis szerinte a heterók minden meleget utálnak, csak van aki velük szemben, van aki a háta mögött gyűlöli őket. A melegházasság, meg egyéb más tévutak szerinte a melegek szabadságát korlátozná - ahhoz való jogát, hogy bármikor bárhol bárkit megbaszhassanak -, és ugyanolyan katasztrofális végeredményhez vezet majd, mint a heteróknál: válások, széthullott családok, és egyáltalán a meleg szubkultúra, a szabadság megszűnése.

Ő egy tipikus féreg, aki mindenkin keresztültapos. Jó marketingesként persze helyezkedni tökéletesen tud, nem fél összeállni nagy adag pénz reményében olyan emberekkel is, akik épp a melegek jogai ellen szervezkednek - ám amíg az ő személyes érdekei nem sérülnek, nem zavartatja magát. Jól tudja magát menedzselni nem csak az üzleti életben, hanem a Babylon táncparkettjén is: Pittsburgh első számú jó pasijaként bárkit és bármikor megkaphat - és meg is kap könnyűszerrel. Mindegy hogy szaunában, az utcán, vagy éppen a melegbár sötétszobájában. A szerelemben nem hisz, szerinte az a heterók beléjük nevelt szenvelgős magánmutatványa, nem úgy mint a szex, ahol mindenki mindent megkap, amire vágyik, szenvedés nélkül. Rémálma, hogy valakivel egynél több alkalommal keféljen, de Justinnal együtt ez többször is megtörténik.

Justin 17 évesen keveredik bele a számára még teljesen ismeretlen meleg világba, és találkozik össze a mindenki által félistenként tisztelt Briannel, akiért minden meleg egész életében epekedik, de maximum csak egy éjszakára kaphatja meg. Természetesen Justin nem marad szűz Brian mellett - mindenesetre szerelme viszonzatlan lesz jó ideig. Idővel megtanulja, hogy ha az ágyban azt kérdik tőle hogy mit szeret, vagy hogy aktív-e vagy passzív, nem azt kell válaszolni hogy tévézni szeret meg Tomb Raiderezni - én biztos, hogy azonnal kivágtam volna. Mondjuk be se vittem volna, de mindegy, én nem vagyok Brian. Mindenesetre tehetséges művész. Majd meglátjátok ha nézitek. Jujj.

A naiv, jóhiszemű Michael, Brian legjobb barátja viszont nem csípi a közéjük furakodott Justint. A képregényeket annál inkább - később majd ilyen ügyben kénytelen is lesz összeállni az ellenségesen fogadott Justinnal. Még jobban szereti Briant - őt nagyon nagyon nagyon. És még annál is jobban. A nagyszájú, tyúkanyó típusú, felszolgálóként dolgozó Debbie, Michael anyja persze óvja, félti tőle kisfiát, mert tudja, hogy Brian őt csak játékszernek használja.

Emmett viszont az a tipikus nyunyóka (Justinnal együtt persze), akiről 100 méterről kiszúrod hogy férfiként nem a nőket hajtja. Tulajdonságai tökéletesen összecsengenek a feminim melegekről alkotott sztereotípiákkal: extravagáns öltözködési stílus és divathóbort, lányos viselkedés, magas, vékony testalkat. Jószívű, megértő fiú, aki pont kirívó tulajdonságaival válik idővel ismertté - persze ki más, mint Brian majd felvilágosítja, hogy eunuchként tekintenek rá a heterók. Teddy, ki egy ideig "jóbarátja" Emmetnek a pornóvállalkozásában, majd párja amíg a drogfüggősége el nem szakítja őket egymástól, tipikusan mackós típusú könyvelő, aki csak álmodozik arról, hogy a 30-at túllépve megkaphassa a fiatalabb fiúkat. Majd kap egyet, meglássátok.

Melanie és Lindsay a sorozat leszbikus párja. Na nehogy azt higgyétek hogy az ő életük is fenékig tejfel. Illetve egyszerű lenne, ha nem lenne Brian. De van, méghozzá mélyen beletúrta magát az életükbe - Brian mentségére mondom, nem önszántából.
Egyrészt az ügyvéd Melanie-t nem csak azzal átkozta meg a sors, hogy leszbikus, de ráadásul még zsidó is - amit nem győz hangsúlyozni, mennyire kivetettnek érzi magát néha miatta. Folytonos féltékenykedésben tölti az életét Lindsay mellett, pláne hogy a Lindsay-vel közös gyermekük Brian hathatós segítségével jött világra. No, nem kell arra gondolni hogy Brian két kapura játszana - bár van rá utalás hogy történt hasonló baleset -, mert ő ugyan nem nyal puncit, kikéri magának. Brian a pár életét nem csak azzal keseríti meg, hogy hol apaként viselkedik, hol pedig felelőtlen kisgyerekként, hanem a konformista attitűdjük folyamatos kigúnyolásával, amit természetesen ő mint tisztességes buzi, teljesen megvet.

Ennyi.

Persze sokan vannak még mások, Bruckner professzortól kezdve Vic-en keresztül Hunter-ig, de ők úgyis csak mellékszereplők; pár cukorka a süti tetején, ami csak édesebbé teszi az egészet.

Aki nem szereti a vontatottságot, ne nézze, bár idővel meghálálja magát. Vagy a durva szavakat. Vagy a rengeteg szexjelenetet.

Szó volt róla anno, hogy lesz 6. évad - de mivel a kanadai adózási szabályok a stáb számára időközben kedvezőtlenül alakultak, továbbá a szereplők is belefáradtak a munkába,  ezért elvarrták a készítők a történeti szálakat, és befejezték a produkciót az ötödik évaddal.

Mindenesetre a Fiúk a klubból ott volt. És kitaposta az utat az L Worldnek, meg egyáltalán az összes sorozatnak ahol a meleg szereplőket már komolyan kell venni, és nem csak két lábon járó komikumokként díszítik a szereplőgárdát. Nem tudom, ehhez a kijelentésemhez Brian Kinney mit szólna - valószínűleg csak röhögne egyet, és kabátját vállára rántva megjegyezné, hogy ő inkább megy a Babylon-ba egy jót kúrni unalmas posztírogatás helyett.