A napfény is feketén sütött, és sötét éjszakáinkon is a diszkógömbös nyolcvanas évek voltunk. Ugyan nem tudtam akkor se hogy anno mi volt a divat, de én is megvettem azt a fekete inget rózsaszín nyakkendővel, amit végül csak fehérrel hordtam: mindenki meg is veszett érte milyen extravagáns vagyok. Maga voltam a stílus - ahogy mindenki más akkoriban -, fejünkben lüktetett az elektro-pop minden rezgése, és azt hittük, sose lesz vége.
Szürke reggeleken fordultam egyet az ágyban, és sosem értettem hogy hogy lehet ilyenkor felkelni - és pláne minek. Köd úszott az ablak alatt, és az udvaron álló komor fenyőn is unottan hallgatták az álmos madarak az ablakon kiszűrődő bekapcsolt tévé sípolását. Már megint marimba - mintha nem lenne minden elég kedvetlen körülöttem. Már túl voltunk azon, hogy felverjem az áram nálad hogy mesélek a nekem feleslegesen udvarló bolond lányról, vagy hogy elkérjek egy könyvet csak azért hogy legyen ürügyem neked visszaadni. Mindennapi rutinok lettünk egymásnak, és egyre kevesebb szó cserélt gazdát a reggeliző asztalnál... hagyjuk. Az a február már elmúlt amikor elegánsan levetted fekete kabátod a füstös kis bárban, mellém ültél egy alacsonyabb karosszékbe, és bizseregtünk, beszélgettünk; éreztük, hogy összetartozunk.
Már megint bazdmegoltál egyet a kocsiban, sose fogom megérteni ezt minek, ettől nem lettél férfiasabb, pláne másfél óra fürdőszobai pipiskedés után; és a Rádió 1 még mindig nem unta meg Guettát, pedig már rég egy átlátszó Rubik kockában éreztem magam miatta. Katasztrófa hogy megszerettem miattad, de mindegy, ez már csak ilyen. Viszont már megint egy másik valóságba szálltam ki a kocsiból, és hirtelen megint nem ismertük egymást. Nem tudhattak rólam a munkahelyeden, én se tudtam rólad a munkahelyemen, ez van. Már megint egy esti program lettünk egymásnak, még MSN-en beszélünk (atyám, még volt MSN!), telefont nem szeretjük az apám miatt. Fekete, fekete minden, nincsenek színek. Úgy unom már ezt az egészet.
És ugyan lett volna ami nappal elterelhette volna a figyelmem vizsgaidőszakokban - mert már megfigyeltem hogy mennyire más szaga van a szociológia olvasóteremnek mint a sima bölcsészetnek; és nem győztem rácsodálkozni hogy úri családok egykori billiárdtermében alszanak álomtól babaarcúvá ernyedt, ám annál jobban kigyúrt karú egyetemista titánok egy omlós lapú könyv felett -, de mégse nagyon volt. Igaz, a bálteremben sem állt jobban a helyzet: ott is ringatózott pár mélyebb szuszogás, miközben az ottani ablaknyílásokon keresztüllopódzó huzat sok kellemetlen náthát okozott nekem, de legalább vittem magammal csokit ami vigasztalt, meg szép volt a hóesés is amit láttam.
Pár eltévedt percben, vagy amikor már kisültek az agysejtek felvillantak a kultúra erdejében Facebook nyitóképek a telefonokon, vagy könnyűzene ment kikapcsolódásként. Kikapcsolt perceimben Gaga olyan fekete-fehér volt kívülről-belülről, mint én. Sejtelmesen tekintett ki ruhája mögül, és ő már tudta, hogy ez egy szörny.
Szörny reggel, szörny este, szörny ami bennem van, és szörny van kívül. Szörny fekete. Szörny az egész. Becsapott a színek illúziója, ez tényleg sötétség. Tapogatózom, érzem, ez nem én vagyok. Megint más vagyok, és az istennek se tudok mégsem az lenni.
Nem vagyok fiatal, nem vagyok bohó. Koravén lettem, önfeledten tombolnék, de így nem lehet. Pedig a vérem hajt, valamire emlékeznem kell majd öregen is!?!? Mit fogok gondolni a halálos ágyamon? Hol vannak a történeteim, hol van az életem?
Hol vannak a bulik fényei, az alkoholmámoros éjek, a szétterülő konfettik, a harmatos hajnalok az éjszakai járatokon? Hol vannak a bohó futószerelmek, a bókok vagy a vad vadászatok? Hol vagyok én? Hogy vagyok én mellette? Ő talán valaki, de én abszolút senki. És most az is a dolgom, hogy az legyek - de magamnak legyek az.
Az a szörnyeteg.
Villódzó képernyőkön néztünk harisnyában hintázó náci katonatiszteket. Hiába Ace of Base, hiába ABBA. Két Angry Birds között mint egy kisfiú azért fel-fel tekintgettél a képernyőre, a törökülés olyan bájosan esetlenné tett. Perzsa szőnyeg lett a szoba, a rómaiak meg még a másik csatornán is a germánokat lövik halál precízen. Csak mintha én ott nem lettem volna. Untam, untam, untam. Végül meguntam.
Ne hívj, Alejandro. Mostmár azért, mert eddig se hívtál soha.
Utolsó kommentek